Hajdanán nem volt kérdéses, ki viseli a nadrágot. A férfi volt az úr a háznál, mindenben az ő szava döntött. Az erősebbik nem egyes képviselőinek legnagyobb bánatára azonban az emancipáció véget vetett ennek a paradicsomi állapotnak.
A nők nadrágba bújtathatták formás idomaikat, szavazati jogot kaptak és munkába álltak. Igaz, ma már jónéhányuk átkozza ez utóbbi pillanatot. Az azonban tagadhatatlan, hogy a társadalmi egyenlőség eredményeképp a nők a párkapcsolatokban is egyre inkább egyenrangúakká váltak. Ettől kezdve azonban két dudás muzsikál egy csárdában, és ez óhatatlanul konfliktusokhoz vezet. Hogyan kezelhetjük ezeket úgy, hogy ne sérüljön a személyiségünk? Nem egyszerű feladat.
- Az iskolában mindig osztályelső voltam, az egyetemre is rögtön felvettek. Itt ismerkedtem meg Péterrel, diplomaosztás után összeköltöztünk – meséli Zsófi. - Egyikünknek sem volt fenntartása ezzel kapcsolatban, mert korábban mindig jól kijöttünk. Ekkor azonban megszaporodtak a súrlódások. Képesek voltunk olyan apróságokon is összekapni, hogy melyik csatornát nézzük a tévében, melyikünk mosogasson, vagy milyen színű ülőgarnitúrát vegyünk. Egyikünk sem volt hajlandó engedni, mert úgy éreztük, azzal alárendelt helyzetbe kerülünk. Fél évig húztuk így civakodva, végül szakítottunk.
Párkapcsolatokban a felek gyakran követik el azt a hibát, hogy konokul védik saját álláspontjukat, mert féltik szabadságukat, önállóságukat, nem akarnak “papucsnak” vagy “buta libának” tűnni. Pedig beláthatjuk, hogy senkinek sem lehet mindig igaza, és senki nem erőltetheti rá társára örökké a saját elképzeléseit. Az érett személyiség képes arra, hogy időnként engedjen, hisz tudja, ettől nem lesz kevesebb. A másik véglet, amikor valaki mindenben aláveti magát párja akaratának. Ezzel valóban feladja a személyiségét, hagyja, hogy gyerekként kezeljék.
- Gyermekkoromban azt láttam otthon, hogy csakis apám szava számít, anyámnak éppen úgy szót kellett fogadnia, mint nekem és a húgomnak – idézi fel Bea. - Később sem tudtam elképzelni, hogy ez másképp is működhet. A párkapcsolataimban ugyanígy éltem: mindent ráhagytam az aktuális barátomra. Azt hittem, jót teszek azzal, hogy nem vitatkozom, egy idő után mégis mindig elhagytak. Csak nemrég jöttem rá, hogy azért, mert nem voltak képesek becsülni egy akarat nélküli bábot.
Mint mindenben, ebben a kérdésben is az arany középút a legszerencsésebb. Ha szeretünk valakit, az nem jelenti azt, hogy mindig engednünk kell. De a szeretet nem járhat együtt azzal sem, hogy elnyomjuk kedvesünket. Aki érett a párkapcsolatra, az tudja, hogy az értelmes kompromisszum nem csökkenti "tekintélyünket". Sőt, aki képes belátni, hogy párja vele egyenrangú, és aki a kapcsolat érdekében olyan megoldást keres és talál, amely mindkét félnek jó, az elmondhatja magáról, hogy bölcs és értékes ember.
Ui: Figyelem! A nő és a férfi egyenrangú, de nem egyenlő, hiszen nem egyformák. Lásd erről a Férfi és nő - spirituális szemszögből című bejegyzést. Ahogy Hamvas Béla is írja a Tabula Smaragdinában: "Ahol egyenlőség van, ott nincs egység (...). És ahol egység van, ott nincs egyenlőség, mert az egyenlőség a különbségek sokaságát elnyomja."
