Szeretethiányos, stresszes világunkban egyre több alkoholfüggő, nikotinfüggő, édességfüggő és munkamániás él. Ám az is személyiségromboló lehet, ha valaki egy másik embertől függ, azaz a kapcsolat lététől vagy nemlététől.
Kapcsolatfüggő… ízlelgetjük a jelzőt. Természetesen mindannyian átéltük már, hogy egy számunkra különösen fontos kapcsolattól nehezünkre esett megválni. Itt azonban másról van szó. Azokat az embereket nevezzük kapcsolatfüggőknek, akik számukra „méltatlan” viszonyokba is belemennek, vagy megromlott kapcsolatokból képtelenek kilépni, mert félnek, hogy majd senkinek nem kellenek, hogy egyedül maradnak. A függőség kiszolgáltatottá, végső soron pedig boldogtalanná teszi őket.
Dicsérd a gyerekedet, ha jót akarsz neki
Dóra megjárta ennek a sajátos függőségi állapotnak minden poklát. Ma, „gyógyultan” így tekint vissza: „Az én tapasztalataim azt mutatják: annyit kapok a férfiaktól, amennyit elvárok tőlük. De ezt csak úgy tudom megtenni, ha elég szabad vagyok ahhoz, hogy bármikor azonnal ott tudjam hagyni a hozzám méltatlan férfit: az elvárásaim a valódi mércék számomra, és nem a másikhoz való ragaszkodó megalkuvás. Ne az legyen a fontos, hogy ne legyek egyedül, hanem az, hogy jól érezzem magam a bőrömben: ha van hozzám méltó társ, akkor vele, ha nincs, akkor egyedül. Majd az Igazi is eljön, de nem sürgős az ügy olyan áron, hogy elvtelen kompromisszumokat kössek vagy én kajtassak kapcsolatért kuncsorogva.
Ahhoz, hogy egészséges kapcsolatom, méltó társam legyen, meg kell tanulnom egyedül élni. Méghozzá teljes és kiegyensúlyozott életet élni, ahol az önbizalmat nem a másik emberből, hanem saját magamból merítem. Én beiratkoztam jógára, egy reinkarnációról szóló előadássorozatra, elkezdtem moziba és kiállításokra járni egyedül. Megtanultam élvezni dolgokat: beülni egy cukrászdába és megenni egy isteni fagylaltkelyhet, miközben regényt olvasgatok; belemerülni a fürdőkádba egy órára, illatos fürdőolajban, kedvenc zenémet hallgatva és fehérbort kortyolgatva.
Segített az is, hogy felfogtam: más lánynak olyan apja van, aki úgy nézett rá: „ajánlom minden hímnemű lénynek, hogy érezze magát a végtelenségig megtisztelve, hogy ez a csodálatos és fantasztikus nő, az én lányom egyáltalán hajlandó vele szóba állni”. Nekem nem ilyen apa jutott. Ő nem tudta megadni nekem ezt a hozzáállást, más pedig megkapta: ettől olyan nő, hogy akkor is a szép, ha a közvélekedés szerint nem is különösebben csinos. Én nem vagyok selejtesebb, csak a szüleim nem adták meg nekem a kezdő lendületet. Hát akkor majd én megadom magamnak. Persze teljesen egyedül talán nem sikerült volna, a pszichoterápiát hívtam segítségül.”
Szeresd magad, hogy szeressenek
A húszéves Noémivel a Sors bőkezűen bánt, hiszen szép is, okos is, ráadásul olyan apa mellé születhetett, aki nagyra értékeli őt. Dénes, egy multinacionális cég pénzügyi vezetője, így vall lányáról: „Ő a legjobb, amit az életemben valaha is csináltam - mégsem bízik eléggé magában, különösen nem a magánéletében. Pedig semmi oka a kishitűségre. Amellett, hogy modellversenyeket nyert, nagyon intelligens és jó a kommunikációs készsége. A gimnáziumban különféle tisztségeket töltött be, nemzetközi konferenciákra utazott, két idegen nyelven beszél. Most főiskolás, a legutóbbi félévben négyes fölött volt az átlaga. Nos, ez a lány szinte "betegesen" fél, hogy egyedül, jobban mondva párkapcsolat nélkül marad, és ezért olyan kapcsolatokba is belemegy, amikért – szerintem – kár. Sokszor próbáltam a beszélgetéseinkben meggyőzni őt, hogy semmi problémája nem lenne abból, ha fél évig vagy akár egy évig nem lenne tartós kapcsolata, a tanulásra és a munkáira koncentrálna, emellett persze eljárna szórakozni is. Aztán majd idővel magától "rendbe jön" a magánélete is. Ő viszont egyszerűen fél attól, hogy egyedül marad.”
Noémi jelenlegi barátja tizenöt évvel idősebb nála, nincs diplomája és a munkáját tekintve sem túl ambíciózus. Dénes nem érti, mi lehet a lánya számára vonzó egy ilyen férfiban, de próbálja elfogadni Noémi döntését. „Vajon van-e jogom minősíteni? Eldönthetem-e én, hogy mi a jó vagy ’méltó’ kapcsolat számára? Nekem feleljen meg, vagy őt kell, hogy boldoggá tegye? Elbizonytalanodom, ha válaszolni kell. Ha a lányomat ez a pasi boldoggá teszi, akkor van-e jogom azt megkívánni, hogy ő ne így, ne ezzel a pasival, hanem az én normám szerinti ’méltó’ pasival, ’méltó’ módon legyen boldog? És mitől méltó vagy méltatlan egy boldogság – ha az tényleg boldogság? Egyáltalában mitől függ az, hogy valaki boldog-e vagy boldogtalan?”
Kívülállóként valóban nem ítélhetünk meg egy kapcsolatot olyan kritériumok alapján, mint korkülönbség és eltérő iskolázottság, hiszen a két ember közötti vonzalom mibenléte rendkívül összetett. Csak az érintettek tudhatják, hogy nekik jó-e egymással, és ha igen, miért. Persze Dénes aggódó apaként tovább keresi a választ. „Azt hiszem, a nők többsége még ma is olyan férfira vágyik, akire felnézhet, akire büszke lehet. Az én lányom talán fordítva működik. Úgy látszik, neki olyan férfi kell, aki őrá néz fel, rá büszke, őt imádja.”
Erről lenne szó csupán? Ezt Dénes maga sem hiszi. „Úgy gondolom, annak, hogy a lányom ’alulértékeli’ magát a kapcsolataiban, két oka is lehet. Az egyik én vagyok, a másik az anyja. Nyolcéves volt, amikor elhagytam őket. Máig kínoz a lelkiismeret-furdalás emiatt, jóllehet azzal vigasztaltam magam és a lányomat is, hogy ha nem váltam volna el, az hamarosan tönkretett volna, és talán még mindig jobb egy lelépett apa, mint egy nemlétező. A lányomban azonban valószínűleg sikerült elültetnem azt az érzést, hogy a pasik megbízhatatlanok, könnyen továbbállhatnak, és ezért inkább olyat kell választani, akinél kisebb ennek a kockázata. Ehhez jön még az anyja, aki tizenkét éve, amióta eljöttem, csak a lányának és a munkájának él. Semmilyen párkapcsolata nem volt azóta. Azt hiszem, a lányunk ez elől is menekül – fél, hogy neki majd ugyanúgy nem lesz férfi az életében, mint az anyjának.”
A kineziológia válasz az önértékelési zavarokra
Szamosiné Valkó Klára kineziológus a különféle problémákat okozó lelki blokkok feloldásával foglalkozik. Munkája során gyakran szembesül azzal, hogy milyen károkat okozhatnak az önértékelésben a negatív gyerekkori hatások: „Párkapcsolatban a férfihoz való viszony az apához fűződő kapcsolatra vezethető vissza. Ha az édesapa lenézte, nem értékelte kellően a nőket, azt eredményezheti, hogy a lánygyermek önértékelés sem lesz megfelelő. Nőként az anyai mintát követjük, és mi is olyan partnert választunk, aki méltatlanul viselkedik velünk. Ha az édesapánk nem fogad el, nem értékel bennünket, a fájdalmat besöpörhetjük ugyan a szőnyeg alá, de tovább munkál a lelkünk mélyén, hogy nem vagyunk megfelelőek. Ezáltal sérül az önértékelésünk és torzul az énképünk. Ez pedig oda vezet, hogy olyan pasit választunk, aki ’rangon aluli’, és akitől továbbra is azt halljuk, hogy nem vagyunk elég jók.
De nem szabad megfeledkezni arról, hogy minden ilyen élethelyzet tanítás. Meg kell tanulnunk azt, hogy ne a másik által érezzük magunkat valakinek, hanem magunkról alakítsunk ki helyes énképet. Nem szabad a kritikával azonosulni, hiszen az nem rólam szól, hanem a másikról, az ő szemléletmódját tükrözi, az ő ’szűrőjén’ jött át. A folytonos kritizálás valójában annak kivetítése, hogy az illető önmagával nem elégedett. Ez feszültséget okoz benne, és csak azáltal könnyebbül meg, ha kritikáit a másikra zúdítja.
Az iskolázatlanabb, az élet dolgaiban éretlenebb partner ’bevonzásának’ azonban az önbizalomhiányon kívül más oka is lehet. Sok ősprincípium dolgozik bennünk, amelyek tudattalanul is meghatározzák választásainkat. Ilyen lehet például az anyaság, a pasiról való gondoskodás vágya, vagy a bennünk élő tanító. Ez esetben azért kerül mellénk az illető, mert nekünk kell őt megtanítanunk valamire.”
Úgy tűnik tehát, hogy néha azért találkozunk egy hozzánk nem illő társsal, mert feladatunk van vele. Az esetek többségében azonban érdemes elgondolkodni azon, hogy milyen mintákat másolunk és milyen gyerekkori traumákat viszünk át a párkapcsolatok színterére. A legfontosabb, hogy önmagunkkal nézzünk szembe, és – akár szakember segítségével – reális önértékelést alakítsunk ki.
