Tavasszal, nyáron, és kora ősszel szombatonként fehér, pazarul díszített autók suhannak el mellettünk, az anyakönyvvezető elé repítve káprázatos menyasszonyokat és délceg vőlegényeket.
Ám a statisztikák azt mutatják, hogy egyre kevesebben mondják ki a boldogító igent. A jóléti társadalmakban már hosszú ideje tendencia, hogy egyre többen választják az egyedülálló életformát, vagy az élettársi kapcsolatot. Hazánkban is jóval kevesebben és később kelnek egybe, mint az elmúlt évtizedekben. Ötven év alatt kevesebb, mint felére csökkent a házasságkötések száma!
Mi állhat ennek a hátterében? Az egyik ok a válások magas száma: manapság egyes országrészekben (így Budapesten is), és egyes társadalmi rétegekben (például az értelmiség körében) csaknem minden második házasság válással végződik. Aki már megégette magát, vagy a környezetében látott rossz példát, bizalmatlan a házasság intézményével szemben. Ezt a szemléletet támogatja a társadalmi megítélés változása is: napjainkban már nem szégyen „vadházasságban” élni, vagy papír nélküli kapcsolatban gyermeket vállalni. Ebben közrejátszik az is, hogy a nők esetében a gyermekvállalás egyre inkább áttevődik a húszas évekről a harmincas évekre.
Más oldalról is megközelíthetjük azonban a papírformát választók számának csökkenését: fogyasztói társadalmunkban hódít az individualizmus, az énközpontúság. Egyre kevesebben vállalják az elkötelezettséget, a kompromisszumokat, függetlenségük korlátozását, a „véglegesség” érzését. Az élettársi kapcsolatok pedig a nagyobb szabadság érzetét nyújtják és könnyebben felszámolhatóak, mint az államilag és esetleg egyházilag is szentesített házasságok. A nők társadalmi helyzetének megerősödése, az anyagi függetlenség megteremtése a szebbik nem körében is némiképp kevésbé kívánatossá tette a házasság intézményét. Mégis, még a legönállóbb, karriert építő hölgyek is vágynak a jegygyűrűre, fehér ruhára és fátyolra. Az urak azonban meglehetősen nehezen „állnak kötélnek”.
Tény, hogy a férfiak kevésbé szívesen kötelezik el magukat, mint a nők. Ennek elsősorban az az oka, hogy bár sokat változott a helyzet az elmúlt évtizedekben, a legtöbb nőnek mégis a férfihoz tartozás jelenti a biztonságot. Érzelmileg és szülés után egzisztenciálisan is. A férfiak viszont tele vannak kétségekkel, félelmekkel. Hűséges tudok-e maradni egy életen át? El tudom-e tartani a családomat? Mi lesz, ha elveszítem az állásomat? Nem romlik-e el minden, ha összeházasodunk? Ráadásul a férfiakat kevésbé sürgeti az idő. Harminc körül a legtöbb nő már szeretne megállapodni. A férfiak azonban ekkor még jellemzően önmagukkal vannak elfoglalva, a terveikkel, a vágyaikkal, nincsenek tisztában vele, mit kezdjenek az életükkel. És vannak férfiak, akiknek egyszerűen nincs idejük komoly párkapcsolatra. Jómódú, sikeres emberek, munkamániások, akik éjt nappallá téve dolgoznak, képtelenek leállni.
Hová vezet mindez? Megállítható-e a folyamat? Betölthetik-e a házasságok helyét az élettársi kapcsolatok? Nem vezet-e ez előbb-utóbb a hagyományos családmodell felbomlásához? Megannyi kérdés, de válasz egyelőre nincs. Annyi azonban a kutatások alapján bizonyos, hogy az élettársi kapcsolatokban jóval kevesebb gyermek születik, mint a házasságok keretei között.
