Egy barátom válni készül, egy másik viszont nem képes szakítani. Egyik barátnőm mégsem adja be a bontókeresetet, másik barátnőm pedig félévnyi agónia után újrakezdte a 11 évvel ezelőtt indult kapcsolatát. Én meg csak kapkodom a fejem.
Attila házasságának mélyrepülését figyelemmel kísértem az utóbbi háromnegyed évben. Képbe került a harmadik, majd a negyedik is… Eleinte rápirítottam Attilára, hogy ejnye, nem szép dolog ez, de ahogy egyre többet mesélt a feleségéről, keménységéről, túlzott racionalitásáról, távolságtartásáról, beláttam, a dolgok sosem feketék vagy fehérek. Barátom néhány napja mesélte, hogy hosszas vívódás után közölte feleségével, hogy el akar válni. A kapcsolat megmentését célzó korábbi javaslatai eddig süket fülekre találtak, ám a nej most komolyan megijedt. Éjszakába nyúló, sírással fűszerezett beszélgetések következtek. Kiderült, hogy tizennyolc éves korában erőszak áldozata lett, ami valószínűleg mai életére is kihat. Ez szörnyű. De vajon egy ilyen meghatározó élményt miért csak most, a gödör alján oszt meg élete párjával, két gyermeke apjával? Kilenc közösen töltött év után… Megegyeztek, hogy házassági tanácsadóhoz fordulnak, a jövő egyelőre homályos.
Peti még csak 23 éves, nagy, kék szemekkel bámul a világra. Magas, sportos, helyes, értelmes, humoros, jó a kapcsolatteremtő képessége – nem hiszem, hogy ismerkedési gondjai lennének. Tíz hónapja van is barátnője. Ám az utóbbi időben gondterheltnek tűnik. Kiderült, hogy problémák vannak a kapcsolatával. Szereti ugyan a lányt, de nem szerelmes már belé. És a szexben sem igazán harmonizálnak… Akkor ez tiszta sor, szakítanod kell vele – mondom neki. Ami már az alapoknál nem működik, azt nem kell erőltetni, főleg ebben a korban. Ám ő azt válaszolja, hogy nem képes szakítani, egyrészt mert a lány nagyon odavan érte és sajnálna neki fájdalmat okozni, másrészt azért ő is kedveli… Hiába mondom Petinek, hogy higgyen nekem, ennek úgyis szakítás lesz a vége, csak az időhúzás hossza kérdéses. Na meg hogyan lehet valakivel sajnálatból együtt maradni? De végül feladtam az észosztást. Mindenki csak a saját tapasztalataiból tanul.
Réka barátnőm a szüleivel sokáig Németországban élt, ott tanult, és ott ismerte meg a férjét – nagyon fiatalon. Nyolc év után különváltak, Réka hazaköltözött. Azonban az azóta eltelt négy évben sem tudták teljesen lezárni a kapcsolatukat, többször is próbálták újrakezdeni. A legutolsó kísérlet már néhány hónapja tart, a hullámzás ugyanúgy. Barátnőm 34 éves, és meggyőződése, hogy neki már nem lesz új, tartós kapcsolata. Viszont rövidesen szeretne családot, a férje pedig megbízható… És persze összekötik őket az évek, szoros a lelki kapcsolat, nem tudnak elszakadni egymástól… Neki is hiába mondom én is, másik barátnőnk is, hogy ez inkább egy racionális döntés, és egyébként sem illenek össze a férjével. Az sem véletlen, hogy különváltak, és nem visszafelé, hanem előre kéne tekinteni – falra hányt borsó. Kívülről persze könnyű okosnak lenni.
Másik barátnőm, Rozi múlt héten ünnepelte barátjával a tizenegyedig évfordulójukat. Sok vihart megélt kapcsolatuk alakulását én csupán három éve követem nyomon, de még ebbe a viszonylag rövid időbe is belefért egy párhuzamos kapcsolat Rozi részéről, egy váratlan terhesség és vetélés, egy kvázi-szakítás, és egy ismét egymásra találás – kicsit döcögősen. Hosszú évekig Rozi volt a domináns a kapcsolatban, ő vette inkább félvállról a dolgokat, és neki volt Levente mellett évekig egy olasz pasija is. Aztán fordult a kocka. Levi rájött, hogy kicsit szeretne végre egyedül élni, nem is tudja, mit érez valójában Rozi iránt, és hogy vele képzeli-e el a jövőjét… Szenvedős hónapok következtek Rozinak, aki ezalatt rádöbbent, hogy jobban meg kellett volna becsülnie Leventét. Hosszas agónia után nemrég újrakezdték (vagy folytatták?) a kapcsolatukat, bár a barátnőm még nem meri elengedni magát érzelmileg. Túl nagy megrázkódtatást jelentett neki az oly sokáig biztosnak hitt kapcsolat megingása. A jövő még náluk is bizonytalan, de én – kibicként – leginkább rájuk fogadnék.
